Beköszöntött az ősz, s a madarak is továbbálltak. Így teszek most én is. Nem kell megijedni,csak blogváltás következik. 
Az indokaim többrétűek:

1. Kezd elegem lenni abból, hogy nem akkor írok blogot, amikor én akarok, hanem akkor, amikor a kedves szerver megengedi. Mintha egy kézzel írott naplón a lakat önállósítaná magát.  Bár a lakattal még el lehet bírni egy alkalmas segédeszközzel, de egy bloggal mit kezhet ilyenkor az ember?

2. Több helyen láttam, hogy a blogspot-os blogokat sokkal könnyebb formázni, csinosítgatni. Hiányzik már egy olyan blog, amit kényem-kedvem szerint tudok módosítgatni. Most lesz. =)

3. Belső hullámverés: lépni kell.

Ennyit szerettem volna.
Akit érdekel:
http://www.diariodeldiablillo.blogspot.com/

 Mindenkinek hálás vagyok, aki ezt a blogomat olvasta, kommentelte, aki velem örült, ha boldog voltam, s aki letörölte az arcomról az el nem sírt könnyeket, s aki meghallgatta ki nem mondott szavaim is.

 2008. februárjában nyitottam meg életem negyedik blogját. Az elsőt még nagyon gyermekfejjel írtam, 14 éves lehettem körülbelül. Azóta folyamatosan van blogom. Volt, hogy egyszerre kettő is. Ahogy cseperedtem egyre több téma kezdett el foglalkoztatni, voltam szerelmes, voltam csalódott, s talán voltam csaló is - bár ez megítélés kérdése. Az elmúlt fél évem volt életem egyik legmozgalmasabb időszaka, s nem bántam meg semmit. Szinte minden úgy lett, ahogy terveztem, s egy-két dolog kisiklott akaratlanul is. Ezt sem bánom. Erősödtem, tapasztaltam. Ugyanaz vagyok, s mégis más.

 Egy festő  azt hiszi műve tökéletes, s lefekszik aludni. Egy éjszaka alatt a világ megfordul tengelye körül. Reggel felébredve észreveszi azt a kis momentumot, ami  még hibádzik, bár tegnap olyan egésznek tűnt a mű. Fájdalom- mégsem az. Napról-napra csiszolódik a kép, míg kikristályosodik, s azt mondja: kész. Kiakasztják a képtárba, s egy év múlva szembesülve saját lelke torzított képével, rácsodálkozik, a elmélyül a rejtett összefüggések hálójában. Ma már máshogy csinálná? Lehet. Talán. Mégsem. Akkor és ott ő úgy látta tökéletesnek azt az ecsetvonást, azt az alakot. Újrafestve a képet mást kapna. Akkor mire jó a régi kép? A maga hibáival együtt remekmű. A hibákból esetleg okul. Vagy csak beletörődik a létezésükbe. Majd mosolyogva elhagyja a képtárat, mert tudja, a műteremben vár rá egy üres vászon. A vászon előtt pedig számtalan színes álomtubus szunnyad magába zárva az univerzum összes kincsét, mely csak arra vár, hogy az élet palettáján megmutathassa: csodák igenis léteznek...