"Mert aki megfosztja az átlagembert élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle." /Ibsen/

Rá kell lassan jönnöm hiába is akarnám, nem válthatom meg a világot, sem globálisan, sem apró szegmensenként... 
Ha  először csak egy kicsiny részét is próbálnám jobbá tenni... - (Költői kérdésként felmerülhet: mi is a jó? Milyen jogon döntöm én el, kinek mi a jó? Van egy általánosan elfogadott definíció a jó fogalmára?) Aztán rájönnék, hogy amint azt a részt megváltoztattam, az a kis rész éppen annyira fog szenvedni attól, hogy az áramlat szembe jön vele, mint amennyire én teszem ezt egész életemben. Van nekem erre jogom? Azt pedig nyilvánvalóan még egy magamfajta idealista teremtmény sem várhatja el, hogy összefogással jobbá tegyük az egész világot, megszüntessük a problémákat, élhetőbb légkört teremtsünk. Dajkamese lenne. Itt bújik elő a földhöz ragadt énem. 
Teljesen viszont sosem adom fel, ha egy segítő kezet tudok nyújtani valakinek, aki azt hajlandó is őszintén fogadni, akkor azt meg is teszem, de felesleges már nem töröm magam... Akartam, próbáltam, de átértékeltem a dolgokat. Lehet, hogy valaki tisztában van tetteivel, s nyugodt lélekkel éli mindennapjait, hisz minden cselekedete belefér az általa elfogadott normarendszerbe, de az enyémbe nem. És akkor? Akkor nincs jogom beleszólni... Ha pedig valaki nem tudja megítélni, hogy mit, hogy kellene, akkor arra mostmár csak azt tudom mondani: aki hülye, haljon meg!  Durva megállapítás, de elegem van már az emberi hülyeség,butaság,tudtallanság, unintelligencia vagy akár csak az önámítás okozta konfliktusokból, problémákból. Azt a legegyszerűbb elhitetni, hogy nincs semmi baj, s élni úgy, mintha mi sem történt volna. Ha valahol felüti Lucifer a fejét, akkor ott valamilyen akadályba botlunk, no mármost az akadályokat pedig azért teremtették, hogy leküzdjük őket, nem pedig azért, hogy megtorpanjuk előttük, s megpróbáljuk bebeszélni magunknak, hogy csupán a képzeletünk szüleménye a ránk váró kihívás. Kell hozzá a hit és az erő, hogy meg tudjuk csinálni,de mindenekelőtt a bátorság, hogy merjünk szembenézni a gondokkal. A struccpolitika nem célravezető.     
Az ember nem attól ember, hogy vegetatív életműködést folytat, hanem attól, hogy megpróbálja összehangolni a koponyájában tocsogó és a mellkasában zúgolodó szerveket, , és egy aránylag "emberi" életet élni. Úgy néz ki túl sok várok el fajtársaimtól...