Rengeteg dolog érthetőbbé, megélhetőbbé, elfogadhatóbbá és mégis fájdalmasabbá válik ezeket a sorokat olvasva... Olyan ez a vers, mint amikor a szíveden hordozol egy sebet, amiről mindig tudtál, de sosem akartál róla tudomásst venni. Átléptél a léte felett mondván ez csak egy kis apró hiba a Mátrixban. Azután egy nap, elég egy szó, egy hang, egy emlék, egy tőrdöfés, és fölszakad a seb. Könnyebb, mert már tudtad valahol mélyen, hogy ezen túl kell esni egyszer, de mégis átélni azt az érzést, amit már annyiszor elképzeltél magadban, embertpróbáló.
Ady: A Mese meghalt
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét:
A legszebb mesét és a legszebb árnyat
Egy babonás tavaszi éjszakán
Addig kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
Élő mesére s élő asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én mesém.
És ez az asszony, ez a csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
Idegen árnyat terem és mesét:
A mese régi s rizsporos árnyat
Kérleltem egy tavaszi éjszakán;
Mikor a vágyam utolszor megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.
Visszhangot vert...